Vidéki romantika

Üdv,
A minap kimentem kaszálni a mezőre, és ahogy a lányom figyelt, megjegyezte hogy milyen nehéz munka lehetett ez a régi időkben, mikor is a parasztok gyakran egész nap ezt csinálták.

Napjainkan nagyon kevesen kaszálnak már kézzel, többnyire csak az öregek, a fiatalok már meg sem tanulják a fortélyait, és a látszat ellenére nem is olyan könnyű munka. A kaszát kikalapálni külön tudomány, meg aztán fenni is csak meg kell. Jómagam sem vagyok mestere, inkább nosztalgiából csinálom. Természetesen ezt is gépesítették már régen (hála Istennek) mint minden egyéb mezőgazdasági munkát.

Határozottan élveztem a kintlétet a mezőn, még a tüző nap is kellemes volt a sok eső után. Aztán a madarok, meg a tücskök zenéje a csendben.

Megint a "vesszőparipám" jut eszembe: ebben a rohanó, felgyorsult világunkban az emberek gyorsan akarnak sok pénzt keresni. Ki az a fiatal, agilis, aki időt szán ilyen forma mezei munkára, hacsak nem szórakozásból...

Így teljes a kép, így zárul az örök körforgás.

Az útszéleken traktorral folyamatosan kaszálnak, de azt soha nem gyüjtik össze, potyába megy, ott rohad ... tulajdonképpen a kis kertekben, árkok szélén levágott fű is hasonló sorsra jut, ritkán etetik meg állattal, mivel nem nagyon tartanak már falun se haszonállatot. Sajnos falun is nagyobb értéke lett a szép pázsitnak, mint az állattartásnak.

Öröm volt látni erdélyi utunkon hogy ott még városban is gyakran látni lovas szekereket. Ott a vidéki életforma és népi hagyományok még kevésbé letünt idők, mint nálunk.